Hírek

Hogyan lehet ma valakiből fordító/tolmács?

2020.10.02.

Számos tévhit kering az interneten azzal kapcsolatban, hogy ma Magyarországon hogyan lehet valaki (törvényesen) fordító és/vagy tolmács. A kérdésnek elég sok összetevője van, ezeket próbáljuk meg most körbejárni. Kitérünk a szakfordításra, a műfordításra, és természetesen a tolmácsokról sem feledkezünk meg. Na, akkor lássuk.

Fáy Tamás írása | Forrás: www.forditascentrum.hu

 

 

Jogszabályi háttér:

 

Mindennek az alapja egy idejétmúlt (és egyébként már akkor sem túl átgondolt), éppen ezért szakmai körökben elég sokat kritizált kormányrendelet 1986-ból. Annyira, de annyira idejétmúlt, hogy még a Minisztertanács (a kormány elnevezése 1949-1990 között) betűjelét viseli a nevében.

 

A rendelet kimondja, hogy szakfordítást vagy tolmácsolást az végezhet, aki szakfordító vagy tolmács képesítéssel rendelkezik. Ugyanakkor a nyelvpárra nem tér ki (talán azért, mert akkoriban nem volt olyan gyakori, hogy valaki több idegen nyelvet is beszél?), így az első abszurdum, hogy a képesítés birtokában elvileg bármely nyelvre fordíthatunk. A másik dolog, ami feltűnhet a rendeletben, az az, hogy csak szakfordítást említ, a műfordítás ugyanis nem képesítéshez kötött tevékenység, azaz bárki felveheti tevékenységként és számlázhat róla. Mivel sok esetben elég nehéz éles határvonalat húzni szakfordítás és műfordítás között, ez máris hagy némi mozgásteret a számlázott tevékenységet illetően (a szakfordítás és műfordítás közötti, inkább szubjektív szinten érzékelhető különbségekről itt írtunk).

 

Az ominózus rendeletet itt találjuk:

24/1986. (VI. 26.) MT rendelet a szakfordításról és tolmácsolásról

 

A rendelet végrehajtását szabályozó IM-rendelet pedig ezen a linken érhető el:

7/1986. (VI. 26.) IM rendelet a szakfordításról és a tolmácsolásról szóló 24/1986. (VI. 26.) MT rendelet végrehajtásáró

 

Ha nem akarunk mindenféle áltevékenység („Egyéb titkári tevékenység” stb.) címszó alatt fordítani (amit hosszú távon a megbízók sem igazán szeretnek), és inkább a törvényesség útját választjuk, akkor ma Magyarországon négyféleképpen szerezhetünk fordító- és/vagy tolmácsképesítést:

 

0) ágazati szakfordítóképzés (már megszűnt)

1) mesterképzés

2) szakirányú továbbképzés

3) tolmács- és fordítóképzés specializáció (bizonyos nyelvek esetében)

4) szakfordítói és tolmácsvizsga

 

Nézzük őket ebben a sorrendben.

 

0) Nullával jelöltük az ágazati szakfordítóképzést, mert ez a felsőoktatás Bologna-rendszerre való átállásával (2005 körül) megszűnt, de korábban nagy népszerűségnek örvendett, és sok aktív fordítónak/tolmácsnak még a mai napig ilyen oklevél van a birtokában. A képzést egy másik szakkal (a főszakkal) párhuzamosan biztosították a főszak teljes időtartama alatt vagy (gyakrabban) a képzés utolsó két-három évében. Az utolsó félévben szakdolgozatként egy fordítást kellett elkészíteni a főszaknak megfelelő szakterületen, az államvizsgán pedig egy magyarra idegen nyelvre történő fordítást és egy idegen nyelvről magyarra történő fordítást kellett abszolválni. Az oklevélben a főszak megnevezése mellett a fordítói végzettség is szerepelt.

 

 

De az is előfordult, hogy a fordítói képesítés külön oklevelet kapott:

 

 

És ha már történelem: Magyarországon 1973-ban indult el a fordító- és tolmácsképzés a formálisan az ELTE BTK Általános Nyelvészeti Tanszékéhez tartozó Fordító- és Tolmácsképző Csoport szervezésében.

 

1) Jelenleg a mesterképzés (MA) jelenti az egyik lehetőséget a fordító- és/vagy tolmácsképesítés megszerzésére, ami jó esetben 4 féléves elfoglaltságot jelent. A képzés, amely a legtöbb helyen nappali és levelezős, illetve támogatott és önköltséges formában is elérhető, háromnyelvű: Az "A" nyelv az anyanyelv (magyar), a "B" nyelv az első idegen nyelv, a "C" nyelv a második idegen nyelv. A felvételihez bármely alapképzési (BA) szakot elfogadnak bemenetként, ezen kívül az első ("B") idegen nyelvből államilag elismert C1 komplex nyelvvizsga, a második ("C") idegen nyelvből államilag elismert B2 komplex nyelvvizsga szükséges. 2017-ben összesen hét egyetem kínál(t) fordító és tolmács mesterszakot:

  • Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar. Választható nyelvek: angol, német, olasz, orosz, francia, holland bármely párosításban.
  • Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar (Budapest). Választható nyelvek: angol, francia, német, kínai.
  • Eszterházy Károly Egyetem Bölcsészettudományi Kar (Eger). Választható nyelvek: angol, német.
  • Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar. Választható nyelvek: angol, német.
  • Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Kar (Veszprém). Választható nyelvek: angol, német, francia.
  • Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar (Budapest). Választható nyelvek: angol, olasz, francia, német, spanyol.
  • Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar. Választható nyelvek: angol, francia, német, olasz, spanyol, orosz.

A nyelvek általában kötött párosításban választhatók: Az "A" nyelv mindig a magyar, az angol pedig mindenhol lehet "B" nyelv, de a többi kombináció tekintetében érdemes a linkekre kattintva bővebb információhoz jutni, mert ezeket az intézmények saját erőforrásaik függvényében alakítják ki. Ha tehát valaki ezektől eltérő nyelvből szeretne képesítést szerezni, akkor számára csak a szakfordítói vagy tolmácsvizsga jöhet szóba (néhány további nyelvből még szakirányú továbbképzés is indul, l. a 2. pontot).

 

2016-ig a kétéves mesterszak második évében a hallgatóknak a fordítói és tolmács szakirány közül kötelezően választaniuk kellett. Ugyan tolmács szakirányt néhány intézmény nem biztosított, tolmácskurzusokat azok az egyetemek is nyújtottak, ahol csak fordítói szakirányt lehetett választani. Az oklevélben viszont a fordítói és tolmács szakiránytól függetlenül minden esetben az „okleveles fordító és tolmács” képesítés szerepelt (tehát akkor is, ha fordítói szakirányt választottunk), a választott nyelveket és a szakirányt pedig záradékban tüntették fel:

 

 

A 2016 ősze óta működő rendszerben a mesterképzési szakokon megszűntek a szakirányok, és helyette minimum 30 kredites specializációt lehet választani, amely nagyon széles palettán mozoghat (a tolmácsolás válfajaitól a fordítás különféle szakterületeiig). Az új szabályozás szerint az oklevélben továbbra is az „okleveles fordító és tolmács” megnevezés szerepel, a választott szakirány helyett viszont mostantól a specializáció neve szerepelhet a záradékban. Azért csak szerepelhet, mivel a korábbi szabályozással ellentétben, amikor is kötelezően meg kellett adni a tanult idegen nyelveket és választott szakirányt is, az új rendelet már nem írja elő kötelező jelleggel sem a specializáció feltüntetését, sem pedig a tanult idegen nyelveket. (A specializációkat egyébként akkreditáltatni sem kell, csupán az Oktatási Hivatalnál kell őket bejegyeztetni.)

 

Jó, ha tudatosítjuk magunkban: Annak ellenére, hogy a mesterképzésben szerzett diploma szakfordítónak minősíti a képesítés megszerzőjét, a mesterképzés alapvetően mégis inkább általános, tehát nem szakirányú ismereteket közvetít (bár a jogi és a gazdasági fordítás szinte mindenhol a képzés része). A tanulmányok befejezése után ezért még mindig ott a nagy kérdés, hogy mi legyen a szakterületünk (mivel manapság a csapból is a specializáció folyik, érdemes ezt is szem előtt tartanunk).

 

A végére hagytuk a csattanót: Nincs ellentétben a 86-os MT-rendeletben és a mesteroklevélen szereplő képesítés elnevezése? Hiszen a rendeletben „szakfordítás” szerepel, az oklevélen viszont „okleveles fordító és tolmács” („szak-” nélkül). De bizony, a kettő nincs szinkronban. Tudomásunk van néhány olyan esetről, amikor egy hivatal ügyintézője nem adta ki az engedélyt szakfordításra, mert a mesteroklevélben csak „fordító” (és nem „szakfordító”) szerepel. Az elnevezéseket tekintve az ügyintézőnek igaza van, ezért fontos lenne rendszerszinten is egyenlőségjelet tenni a mesteroklevél és a szakfordítói képzettség közé. Amíg ez nem történik meg, addig csak egy megoldás van, ha véletlenül így járnánk: Az oklevelet kiállító intézménytől kérni kell egy hivatalos igazolást arról, hogy a mesterszintű képesítés szakfordítói képzettségnek felel meg. Ezt az igazolást már a hivatalnak is el kell fogadnia.

 

2) A második lehetőség az előírt fordító- és/vagy tolmácsképesítés teljesítésére a szakirányú továbbképzés. Szakirányú továbbképzésre jellemzően a szakirányú végzettséggel rendelkező érdeklődők jelentkeznek (innen a neve), akik a szakterületükön fordítói és/vagy tolmács végzettségre is szert szeretnének tenni. A kínálat óriási, rengeteg magyarországi egyetem kínál szakirányú továbbképzést (főleg angol és német nyelven, de néhány képzés további nyelveken is elérhető), és a szakterületek is igen változatos képet mutatnak, mint azt az alábbi válogatás is mutatja (a teljes lista a felvi.hu oldalán érhető el):

  • agrár és természettudományi szakfordító
  • bölcsészettudományi szakfordító
  • egészségtudományi szakfordító-tolmács
  • jogi szakfordító
  • informatikai szakfordító
  • jogi szakfordítói szakjogász
  • műszaki, gazdasági és társadalomtudományi szakfordító
  • műszaki, gazdasági és társadalomtudományi szakfordító és tolmács
  • műszaki szakfordító
  • társadalomtudományi és gazdasági szakfordító (és tolmács)
  • társadalomtudományi szakfordító
  • természettudományi szakfordító stb.

A képzés nappali, levelező és esti munkarendben is kizárólag költségtérítéses formában indul (az ára kb. 150.000 Ft/félév körül alakul, de nagyok a különbségek), a képzési idő jellemzően 4 félév, a bemeneti feltétel pedig a képzési területhez igazodik, tehát a jogász szakfordító képzésre jelentkezőktől jogi végzettséget, a természettudományi szakfordító képzésre jelentkezőktől természettudományi végzettséget, az orvos- és egészségtudományi szakfordító képzésre jelentkezőktől pedig orvos- és egészségtudomány területen szerzett végzettséget követelnek meg. Rögtön tegyük hozzá, mert itt is igaz: Kivételek mindig vannak, tehát érdemes előzetesen tájékozódni az adott intézmény felvételi követelményeiről, mert ezek intézményenként változhatnak. Így néz ki egy „Szakfordító és tolmács” szakirányú továbbképzés keretében megszerzett oklevél:

 

 

3) Ritkább nyelvek, pl. a kínai és az arab esetében, a megfelelő egyetemi tanszékek a nyelvszakos képzés keretében tolmács- és fordítóképzés specializációt biztosítanak, amelynek teljesítésével a hallgatók hivatásos tolmácsként és fordítóként is dolgozhatnak.

 

4) A szakfordítói pályára készülők választhatják azt a kétségkívül kényelmes és gyakori megoldást, hogy (képzés nélkül) országos szakfordítói vizsgát tesznek, amely jelenleg csak az ELTE-n érhető el (kb. 1986 óta). Jelentkezni csak felsőfokú (egyetemi vagy főiskolai) végzettséggel lehet. Szakfordítás esetében egy kétnapos vizsgáról van szó, az első nap idegen nyelvről magyarra, a második nap magyarról idegen nyelvre kell lefordítani egy kb. 1500-2000 karakteres (kb. 300 szavas) szöveget. Vizsgát elvileg minden nyelvből szerveznek (gyakorlatilag ez aligha kivitelezhető). Mivel szervezett fordító- és vagy tolmácsképzés általában csak nagy nyelvekből indul (l. a mesterképzést meghirdető intézménylistát és a választható nyelveket az 1-es pont alatt, illetve szakirányú továbbképzés néhány további nyelven is indul), a "kisebb" nyelvek vagy hiánynyelvek művelői számára a szakfordító vizsga jelenti az egyetlen lehetőséget az előírt képesítés megszerzésére. Ezzel eleve hátrányból indulnak a "nagyobb" nyelveket beszélő fordítókkal szemben, hiszen nem férnek hozzá a képzés által nyújtott rengeteg előnyhöz.

 

Az országos szakfordítóvizsgán azon a négy területen lehet vizsgázni, amelyet a fenti rendelet is megkülönböztet, jelesül: társadalomtudományi fordítás, természettudományi fordítás, műszaki fordítás és gazdasági fordítás, és sikeres vizsga esetén az oklevélen a nyelvpár mellett a szakterület is szerepel:

 

 

A szakfordító vizsgát kimondva-kimondatlanul azoknak találták ki, akik már komoly fordítói tapasztalattal rendelkeznek, kisujjukban van a szakma, és a boldogulásukhoz már csak egy oklevélre van szükségük (érdekes kérdés, hogy képesítés nélkül addig vajon hogyan számláztak). A vizsga díja jelenleg 49.000 Ft, ami a fentebb említett képzésekhez képest elenyésző összeg, igaz, nem tudja nyújtani a képzés által biztosított rengeteg előnyt.

 

A tolmácsolás iránt érdeklődők számára is adott a lehetőség, hogy képzés nélkül, egy tolmácsképesítő vizsga sikeres teljesítésével tegyenek szert képesítésre. Itt már picit árnyaltabb a kép, országos tolmácsvizsgát ugyanis két helyen lehet tenni: Az ELTE-n (kb. 1986 óta) és a Debreceni Egyetem Angol-Amerikai Intézetéhez tartozó Tolmácsvizsga-központban (kb. 2007 óta).

 

Az ELTE-n háromfajta tolmácsvizsgát lehet tenni (a vizsgadíj ebben az esetben is egységesen 49.000 Ft):

 

1, (Általános) összekötő tolmácsolás: Erre iskolai végzettségtől függetlenül bárki jelentkezhet, akinek felsőfokú nyelvvizsgával egyenértékű nyelvtudása van.

 

2, Szaktolmácsolás: Erre ez jelentkezhet, aki felsőfokú végzettséggel, felsőfokú nyelvvizsgával egyenértékű nyelvtudással és megfelelő tolmácsolási gyakorlattal rendelkezik.

 

3, Konferenciatolmácsolás: Erre az jelentkezhet, aki (az előbbi pontnál említett) szaktolmács képesítéssel és megfelelő (többéves) konferenciatolmácsolási gyakorlattal rendelkezik.

 

Debrecenben "csak" általános tolmácsolásból lehet vizsgát tenni angol, francia, olasz, holland és német nyelvből, a vizsga egy háromórás írásbeli és egy kb. félórás szóbeli részből áll. A vizsga akkor sikeres, ha a vizsgázó mindkét részből legalább 65%-os eredményt ér el. A vizsgadíj jelenleg 33.000 Ft. Sikeres debreceni vizsga esetén egy ilyen oklevél boldog tulajdonosai lehetünk:

 

 

A Nemzeti Erőforrás Minisztérium oldalán ugyan található egy lista azokról az intézményekről, amelyekben a képzés elvégzése nélkül is lehet szakfordító- és/vagy tolmácsvizsgát tenni, azonban ez a lista 2008 óta nem frissült, és a különböző szakmai fórumokon érkezett visszajelzések alapján jelenleg a fenti két intézményen kívül máshol nem tehető akkreditált szakfordító- és/vagy tolmácsvizsga (a képzés elvégzése nélkül).

A fenti felsorolást látva könnyen észrevehető, hogy Magyarországon ­- sok országtól eltérően - nincs alapszintű (BA) fordító- és tolmácsképzés. Cserében van viszont PhD-képzés (2003-tól).

 

Jó, jó, megvan a képesítés, de hogyan tovább? Mivel a legtöbb megbízó (legyen az közvetlen ügyfél vagy fordítóiroda) nem szeret megbízási szerződést kötni, gyakorlatilag két lehetőség áll előttünk: egyéni vállalkozást indítunk vagy adószámos magánszemélyként számlázunk. A kettő között nem is olyan könnyű meghúzni a határt, de annyi biztos, hogy rendszeres megbízás esetén érdemes egyéni vállalkozást indítani.

Ezenkívül céget is alapíthatunk, a fordítók/tolmácsok körében a Bt. és a Kft. a legelterjedtebb cégforma. Itt muszáj felhívnunk a figyelmet egy gyakori tévhitre: Sokan azt gondolják, hogy a hiányzó képesítés alól a cégalapítás kibúvót jelent, ez azonban nincs így. Bizonyos tevékenységeket (amilyen a szakfordítás és a tolmácsolás is) a vállalkozó a vállalkozási formától függetlenül, tehát egyéni és társas vállalkozóként is (vagy éppen adószámos magánszemélyként), csak akkor végezhet, ha a vonatkozó jogszabályokban meghatározott képzési követelményeknek meg tud felelni, azaz a vállalkozás valamelyik tagjának vagy munkavállalójának rendelkeznie kell az adott munkaköri feladat ellátásához szükséges képesítéssel.

 

Még egy fontos dolog: Mielőtt elszaladnánk a jegyzőhöz, hogy az oklevelünk birtokában kiváltsuk a szakfordító vagy tolmácsigazolványunkat, nem árt tudnunk, hogy ilyen igazolványt - minden ellenkező híresztelés ellenére - 2009 óta nem állítanak ki. A fenti 1986-os IM-rendelet hatályos változatának 3§-a hivatkozik arra a rendeletre [43/2009. (IX. 22.) IRM rendelet 37. § (5), lásd 18. old.], amely hatályon kívül helyezte a szakfordító és tolmácsigazolvány intézményét. A régi igazolványokat azonban nem vonták be:

 

 

 

Mivel újakat nem állítanak ki, egyedül az oklevelünkkel tudjuk igazolni a szakfordító vagy tolmácsképesítésünket. A szakmai szervezetek egy ideje szorgalmazzák a szakfordító és tolmácsigazolvány intézményének visszaállítását, így elképzelhető, hogy ezen a téren a közeljövőben változás fog bekövetkezni. Mellékesen megemlítjük azt is, hogy 2010. január 1. óta már a vállalkozói igazolvány kiváltása sem kötelező.

 

Dióhéjban ennyi, reméljük, a blogbejegyzés segít eligazodni a szakfordítói és tolmácsképesítések meglehetősen szövevényes világában.

 


Kritika az országos szakfordítói vizsgáról

 

Sok, már hosszabb ideje „praktizáló” szakfordítónak az országos szakfordítói vizsga jelenti az egyetlen lehetőséget ahhoz, hogy képesítést szerezzen, és így megfeleljen a jogszabályi követelményeknek. A vizsgát azonban rengeteg kritika éri szakmai körökben, amelyeket ebben a blogbejegyzésben próbálunk meg összefoglalni.

 

Fontos hangsúlyozni, hogy az írás nem a vizsgát biztosító intézmény vagy a vizsga lebonyolításában részt vevő oktatók ellen irányul, hanem a szakfordítói vizsga jelenlegi, elavult formája ellen.

 

Az első és talán legfontosabb probléma a négy szakterület szerinti felosztás (társadalomtudományi fordítás, természettudományi fordítás, műszaki fordítás és gazdasági fordítás), amely már a vizsga indításakor (1986-ban?) is nehezen védhető volt. Úgy tűnik, csak azért esett a választás éppen erre a négy szakterületre, hogy a vizsga így összhangban legyen a 24/1986. (VI. 26.) MT rendelettel, amelyben szintén ez a négy szakterület szerepel. Mondanunk sem kell, a felsorolt szakterületek önmagukban is óriásiak. Vajon ha valaki az évek során repülőgépgyártásra szakosodott, de a vizsgán műszaki szakfordítás címén atomerőművekkel kapcsolatos szöveget kap, és emiatt megbukik, akkor a kudarc biztosan a vizsgázót minősíti? De az is képtelenség, hogy egy társadalomtudományi képesítéssel rendelkező szakfordító ugyanolyan járatos legyen jogban és történelemben, viszont mindkettő fordítására jogot kap. Ezzel szemben annak a jogász-szakfordítónak, aki végre okleveles társadalomtudományi fordítónak szeretne vallani magát, lehet, hogy beletörik a bicskája egy neveléstudományi szövegbe. Azaz gyakorlatilag a szerencsén múlik, hogy valaki a szakterületéhez illő szöveget kap-e vagy sem. Persze azt is hiába keressük, hogy milyen szakterületek tartoznak pl. a társadalomtudományi szakfordításhoz, így jobb híján érdemes szemügyre venni a Wikipedián található listát.

 

A vizsgán csak és kizárólag nyomtatott szótárt lehet használni, igaz, abból annyit vihetünk magunkkal, amennyi jólesik (fuvaros ismerősökkel rendelkezők előnyben). És kézzel kell megírni a fordítást. Úgy tűnik, a vizsga ilyen szempontból megrekedt az 1980-as években, bár ez sántít, mert írógépet már az 1870-es évektől használunk. Lassan az országos szakfordító vizsga lesz az egyetlen hely (a könyvtárakon kívül), ahol még nyomtatott szótárral lehet találkozni.

 

A sikertelen szakfordítói vizsga két alkalomnál többször nem ismételhető. Ez vajon mivel indokolható? A sikertelen szakfordítói vizsga esetén a lektorált fordítás megtekintését pedig írásban kell kérni, ugyanakkor a javító lektorral való konzultációt nem biztosítanak. És ennek mi lehet a magyarázata? Nem ismertek továbbá a javítási szempontok, nincs részletes hibakatalógus, így alaposan felkészülni szinte lehetetlen (bár igaz, hogy a vizsga előtt részt lehet venni egy rövid, de elég borsos árú felkészítésen, ahol a jelentkezők megismerkedhetnek néhány korábbi vizsgaszöveggel). Másfelől a piaci körülmények között végzett szakfordításhoz olyan készségek kellenek, amiket a vizsga egyáltalán nem mér: fordítástámogató eszközök használata, forráskutatás stb. Továbbá megfosztja a vizsgázót pl. a fordítandó szöveg visszautasításának jogától (l. a szakterülettel kapcsolatos fenti gondolatmenetet), és hosszasan folytathatnánk. Ha - tegyük fel - több szöveg közül lehetne választani, akkor talán a fordítójelöltek is könnyebben megtalálnák a testhezálló feladatot, és nagyobb eséllyel vennék az akadályt.

 

Végül feltehető az a kérdés, hogy mi az oka annak, hogy ez a vizsgatípus egyetlen helyen érhető el, holott a (jelenlegi formájában) semmilyen különleges szervezési feladatot nem igényel (a vizsgafelügyelőknél, javítótanároknál, terembérletnél többre igazából nincs szükség, télen ez legfeljebb némi fűtésköltséggel egészül ki).

Mint látható, a vizsga jelenlegi formájában több szempontból sem felel meg a céljának: Nem lehet tudni, hogy mit mér, és azt sem, hogy pontosan mire jogosít fel. Egyetlen célja, hogy a sikeres vizsgázók a képesítés birtokában teljesíteni tudják a fenti rendelet előírását. A vizsga megreformálása így csak az 1986-os MT-rendelet újragondolásával együtt képzelhető el.

 


Hogyan lehet ma valakiből fordító/tolmács?
www.zsoltfriesz.com
© Copyright, 2020